Az akadálymentesítésre adható, amúgy is szűkös lakás-átalakítási támogatás odaítélését megszigorították. Ezentúl a kapott összeg 70%-át az APEH által minősített cég vagy vállalkozó számlájával kell igazolni. Az eddig igénybe vett baráti, rokoni segítségnek tehát vége. Akadálymentesítésre új lakásnál 250 ezret, a réginél 150 ezer forintot lehet kérvényezni, és egy ember életében csak egyszer kaphatja meg.

Tájékoztató kampányában több mint 2500 gyermekorvost keresett fel a ritka gyermekbetegséggel, a Mukopolyszaccharidózissal (MPS I) foglalkozó tudományos társaság és a betegek szüleit tömörítő civil szervezet. Szakmai becslések szerint a legalább 40 MPS I betegből mindössze hatot diagnosztizáltak.
A Mukopolyszaccharidózis Társaság elérhető a 1122 Budapest Ráth György u. 27. címen vagy telefonon: (06 1) 355 4553; elnök: Román Tamásné Hegybíró Zsuzsa.

A Csupaszívek Társasága megismételte orvosokat kereső felhívását. Csató Zsuzsa, a társaság vezetője, nyílt levelében az értelmi fogyatékos gyerekeknek, felnőtteknek keres orvosokat. Az alábbi szakterületeken várják a jelentkezőket: neurológia, pszichiátria, kardiológia, pajzsmirigy-problémák, anyagcsere, szemproblémák, (cataracta), fogászati gondok, (altatás), bőrgyógyászat, immunológia, belgyógyászat, nőgyógyászat.

Kevés a házi orvos, és a hiány főleg a kistelepüléseket sújtja. A kormány ezért döntött úgy, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű településeken 50 százalékkal, kb.100 ezer forinttal, megemeli a háziorvosi praxisok fix díjazását. Az eddigi 20 helyett 30 százalékra emelkedik az ügyeleti díj. A kormány támogatja, hogy a kistérségek hozzanak létre 24 órás háziorvosi ügyeleteket, hogy a 20 ezer lakosnál kisebb településeken is legyen ügyelet.

A július 1-jével életbe lépő gyógyszerár-változásokról az Országos Egészségbiztosítási Pénztár honlapja a www.oep.hu vagy a Dr. Info elnevezésű internetes oldal ad tájékoztatást: www.drinfo.eum.hu. Ez utóbbi telefonon is hívható: (06 40) 374 636.

Adománykönyv
A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának kérdése az utóbbi években világszerte a figyelem középpontjába került. A Kuti Éva által szerkesztett kötetben a tanulmányírók áttekintik a vállalati adományozással kapcsolatos hazai és nemzetközi tapasztalatokat, kísérletet tesznek a közkeletű előítéletek eloszlatására, valamint a civil szervezetek szempontjából fontos gyakorlati következtetések levonására. A szerzők azt remélik, hogy munkájuknak mind az érdekeltek (támogatók és támogatottak) mind a kutatók körében akadnak majd kritikusai, folytatói és tökéletesítői. Az eszmecsere és a közös gondolkodás megindítását szolgálja a www.nonprofit.hu/forum/topic/14.html fórum létrehozása. A témával kapcsolatos további publikációk elérhetők a következő címen: www.nonprofitkutatas.hu.

Falbontás
Az esélyegyenlőség napján jelképes falat bontottak (május 14-én) a fogyatékos emberek és kormánypárti politikusok. A demonstrációt a Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsa (FESZT) rendezte a Petőfi Csarnokban, és három-négyezer ezer mozgássérült, látássérült, hallássérült, értelmi fogyatékos és autista volt jelen.
A fal olyan téglákból állt, amelyeknek elnevezése egy-egy, ma még falat alkotó, fogyatékosokat érintő problémát jelenített meg, mint például a félelem, kisebbségi érzés és önbizalomhiány. A lebontott téglák az Egyenlő esélyt mindenkinek! jelmondatot adták ki. A nagygyűlést a fogyatékossággal élő emberek felvonulása előzte meg.
Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter a kormányzat tégláját emelte ki a falból, elmondta, hogy a fogyatékosügyi törvény módosítása heteken belül elkészül. Szerinte az akadálymentesítés késése elsősorban a közös gondolkodás, az odafigyelés hiányának tudható be, az anyagiak csak ez után következnek.

A pártok képviseletében téglát vett ki Horváth Csaba és Varju László (MSZP), Kuncze Gábor (SZDSZ), Csáky András (MDF) és Soltész Miklós (Fidesz). Hegedüs Lajos, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) és a FESZT soros elnöke mondott beszédet.

"Az Ifjúság 2004 vizsgálat immár a második olyan kísérlet - a rendszerváltás folyamatának kezdete óta -, amely megpróbálja a társadalomtudomány, a szociológia eszközeivel leírni azokat a társadalmi, gazdasági átalakulásoknak is köszönhető változásokat és jellegzetességeket, amelyek a generációs újratermelődés folyamataiban végbemennek."

A fenti szöveg az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium kiadványának bevezetőjében olvasható, mintegy magyarázatként arra, miért is adta ki a tárca az Ifjúság 2004 - Gyorsjelentés című kiadványát. A Gyorsjelentés készítője a Mobilitás Ifjúságkutatási Iroda volt, szerkesztői: Bauer Béla és Szabó Andrea. (Az előző Gyorsjelentés négy évvel ezelőtt készült.) Akit behatóbban érdekel, hogy mit is gondol magáról az ifjúság, hogyan látja saját helyzetét, annak érdemes elolvasni a Gyorsjelentést. Csak néhány címszó: oktatás, munkavállalás (munkanélküliség), anyagi javak, életmód (drog, alkohol, szexualitás), kultúra (szabadidő, olvasás), társadalmi közérzet, értékek, politikai érdeklődés stb. E Gyorsjelentést értelemszerűen tanulmányok sora követi majd, amelyekben a mélyebb összefüggésekre, értelmezésekre is sor kerül.

Mivel 2004 a fogyatékos emberek éve volt, ezért a kutatók arra is kíváncsiak voltak, mit gondolnak és mit tudnak a fogyatékos emberekről a fiatalok. A 15-29 éves korosztályt reprezentáló 4000-es minta fiataljait kérdezték a fogyatékosokkal kapcsolatos attitűdökről. Arról, hogy ők milyen mértékűnek ítélik meg saját tudásukat a fogyatékos emberekkel kapcsolatban. Hiába volt 2004 kiemelt év a fogyatékos emberekkel kapcsolatban, csak 10%-uk gondolta úgy, hogy alapos a tudása, 48% úgy vélte, hogy nem túl kevés, de nem is sok, a fennmaradó 42% ezt csekélynek minősítette.
Érdemes odafigyelni arra, hogy ez rossz arány még tovább romlik, ha megnézzük, hogy a különböző fogyatékosságokról mennyit tudnak. A kérdés így szólt: A fogyatékos emberek csoportjai közül melyikről van a legtöbb ismerete? Mozgássérültek 55%; látássérültek: 33%; értelmi fogyatékosok: 25%; hallássérültek 20%; beszédzavarral küzdők: 16%; írás, olvasás stb. zavarával küzdők: 14%; autisták: 6%. Ezekre az adatokra azért érdemes figyelni, mert talán kidolgozható valamilyen médiastratégia a nagyobb társadalmi elfogadottságra és ismertségre, hiszen empátia, szolidaritás csak azokkal képzelhető el, akiket ismerünk. Gondolni sem merek arra, hogy mi lett volna, ha van olyan rubrika, ahol a halmozottan sérültek is ott vannak.

Az ismereteken kívül arról is megkérdezték a fiatalokat, hogy milyennek találják a fogyatékos embereket. Egy bevett, a szociológiában elfogadott módszert alkalmaztak, az un. szemantikus differenciált. És most szó szerint idézem a Gyorsjelentés készítőinek megállapítását: "A legalacsonyabb átlagot a zárkózott - nyitott tengely mentén észlelik a fiatalok. A fogyatékos embereket kis mértékben inkább gyengének, inkább taszítónak, mint vonzónak látják a megkérdezettek. Mentális állapotukat inkább kiegyensúlyozatlannak ítélik meg, és nagymértékben gondolják a fogyatékosokat érzéketlennek. Megvizsgáltuk az értékelő dimenziók egymáshoz való viszonyát is. Aki inkább gyengéknek és zárkózottaknak tartotta a fogyatékosokat, az hajlamos volt kiegyensúlyozatlanoknak és taszítóknak is gondolni őket. Ezzel szemben a fogyatékosokat jellemzően érzékenyeknek tartó vélemény független volt a többi dimenzióra adott választól." Hogy hogyan vélekednének arról, ha a szomszédságukba fogyatékos ember költözne? Ezek a válaszok születtek: 1% ellenezné; nem érdekelné: 44%; inkább szívesen fogadná: 37%; határozottan szívesen fogadná: 18%.

Az önálló élettel kapcsolatban 46% gondolta úgy, hogy képesek rá a fogyatékosok, míg 22% szerint nem, 33% pedig bizonytalan volt. Ami borúlátásra adhat okot és további felvilágosító munkát ad a médiának, iskolának, alapítványoknak: 46% úgy gondolja, hogy szegregált iskolákban kell tanulniuk a fogyatékos gyerekeknek; csak 23% véli azt, hogy a többségi iskolában a helyük. A maradék 32% a bizonytalanoké.

Abban szerencsére 79%-uk egyetértett, hogy szükség van akadálymentesítésre, 84% pedig úgy gondolja, hogy a munkáltatókat érdekeltté kell tenni abban, hogy a fogyatékos embereknek munkát adjanak.

A kép természetesen árnyaltabb, hiszen nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy ez gyorsjelentés, adatok közlése, a mélyebb feldolgozás és a teljes vizsgálat ismertetése több időt vesz igénybe is.

*

Az újságírók más lapokban is szoktak publikálni. Én is. A Humanitás szerkesztőségében megvitattuk a Gyorsjelentésben olvasottakat, és úgy gondoltuk, hogy az a bizonyos szemantikus differenciállal végzett mérés nem biztos, hogy eléggé árnyalt képet ad előítéleteinkről. Mert egy-egy ilyen vizsgálat összegzését olvasva, néha az az ember érzése, hogy hozzájárul az általa ostorozott előítélet növeléséhez. De lehet-e jól mérni, hogy egy jelenséghez, népcsoporthoz, kisebbséghez milyen érzések fűzik a többséget? Kételyeimet megosztottam Gelsei Gergővel, a Kurt Lewin Alapítvány munkatársával. (A cikk a Humanitás júniusi számában jelent meg.)

- A kezemben van a Mobilitás Ifjúságkutató Iroda "Ifjúság 2004 - Gyorsjelentés" című kiadványa, melyet az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium valamint a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából készítettek. A kutatók kíváncsiak voltak a fogyatékos emberekkel kapcsolatos előítéletekre, attitűdökre is. Az attitűdöket az un. szemantikus differenciállal vizsgálták, amivel csak az a bajom, hogy ellentétpárokat sorolnak fel a megkérdezetteknek. Az ellentétpárok egy ötpontos skála egy-egy pólusán helyezkednek el, és ott kell bejelölni, hogy a fogyatékos ember: "érzéketlen (vagy) érzékeny"; "vonzó (vagy) taszító); erős (vagy) gyenge" stb. Most persze csak néhányat soroltam fel, de úgy hiszem, hogy az így kapott válaszok nem fedik a valóságot, mert nem tükrözik azt a bonyolult viszonyt, ami minket embertársainkhoz, vagy bármely más megvizsgálásra érdemes dologhoz fűz. Sőt, az eleve megadott, lehetséges válaszok torz képet mutatnak. Biztos, hogy így kell ezt mérni?

- Erre a kérdésre csak azt tudom mondani, hogy a nagy könyv szerint így kell - mondja Gelsei Gergő. - De azt jól érzi, hogy előítéletet nem lehet így mérni, és a kérdésével jó helyen kopogtatott. E véleményünk különbözik a "main stream"-től, mégis azt gondoljuk, hogy aki nem megfelelő módszerekkel dolgozik, a legjobb szándék ellenére is kárt okozhat ott, ahol jobbítani szeretne.

- Akkor mégis, hogy kellene ezt csinálni?

- A mi véleményünk az, hogy kvantitatív, mennyiségi mutatókkal nem lehet az előítéleteket föltérképezni, csak "minőségi", kvalitatív módszerekkel. A mi véleményünk szerint mérhetetlenül többet fogunk tudni mondani, ha például interjúkat készítünk vagy résztvevő megfigyeléseket alkalmazunk. Így megtudjuk, milyen életszakaszban, hangulatban stb. vannak. Mert szerintünk a melléktényezőkre is figyelni kell. Ezzel a módszerrel csak kis létszámnál lehet elvégezni a vizsgálatot, nem lehet azt mondani, hogy reprezentatív a felmérésünk. Ez persze a hátránya, mégis úgy gondoljuk, így objektívabb képet kaphatunk.

- Mi tehát a teendő, hiszen most így végzik a felméréseket.

- Ha ilyen ellentétpáros felméréseket készítenek, akkor nagyon óvatosan, megfontoltan kell fogalmazni és a kapott adatokat feldolgozni. Mi például, négyen az alapítványnál, megpróbálunk egy másfajta előítélet, attitűd vizsgálatot csinálni. Vannak benne olyan kérdések, amelyek hagyományosnak mondhatók - ilyen például a szemantikus differenciál skála -, és vannak benne nyílt kérdések, amikor írásban, néhány mondatban kell válaszolni. Ötszázhetvenöt középiskolásnál vizsgáltuk a cigányokkal és a zsidókkal szembeni előítéleteiket. A felmérésnek volt olyan része, ahol kérdésekre kellett felelniük: Elfogadnád, hogy cigányok legyenek az országodban, a városodban, az utcádban, az osztályodban, melletted a padban? Önkitöltős módszerrel az igen vagy a nem mellé kellett x-et tenni a gyerekeknek. Az egyik fiú félhangosan dünnyögte a kérdéseket, mindegyikre azt mondta igen, kivéve a legutolsót: na azt már nem, hogy a padban mellette üljön. Mire odaszólt neki valaki az osztályból: "De hát két éve a Béla mellett ülsz." A gyerek ránézett a mellette ülőre: "Ja, hogy a Béla cigány? Akkor ülhet" - és beikszelte az igent. Az ilyen részletek elsikkadnak az előbb említett módszernél, mi meg azt gondoljuk, hogy ezek fontosak. Mert az emberek sablonokban gondolkodnak és a fogyatékosokkal kapcsolatban is sablonjaik vannak, amelyeket a felmérések még erősíthetnek is, hiszen kész válaszokat adnak.

- Mikor lesz könyv a vizsgálatból?

- Nem megrendelésre készítjük, nem köt a határidő, és mivel nagyon sokat dolgoztunk vele, most nyárra "szabadságot" adunk magunknak, és majd ősszel folytatjuk.

- Ha már kész a könyv, akkor kérhetjük, hogy hírt adjunk róla?

- Természetesen, annak csak örülni fogunk.

Ferenczy Ágnes

.

A Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetben a Nemzeti csecsemő- és gyermek-egészségügyi programról hallottak a megjelentek tájékoztatót. A kormány 100 lépés programjának ismertetése során, június 16-án, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tartott szakmapolitikai fórumot.

A miniszterelnök inkább az egészségügyi reform megoldandó feladatairól beszélt, ami persze magában foglalja a gyermekegészségügy megújítását is. Mint mondta, hiába fordítanak egyre több pénzt az egészségügyre, ezt senki nem veszi észre: sem az orvosok, sem a betegek. A kormány úgy döntött változtat ezen: rászánták magukat, hogy biztosítás alapú egészségügyet hoznak létre. Ezzel kapcsolatban viszont kiemelte: véleménye szerint az alapbiztosításnak nemzeti kézben kell maradnia, azaz azt nem szabad a magántőkére bízni. (Egy félmondatban jelezte, hogy a nyugdíjbiztosítás mutatja, hogy ez nem igazán vált be.)

Jövő januártól négy sürgős dologra fókuszálnak:
1. a nemzeti rákellenes programra, melynek vitája a jövő héten kezdődik;
2. a sürgősségi betegellátásra (új mentőállomások felállítására, mentőhelikopterek vételére stb.)
3. a családorvosi rendszer szerepének növelésére;
4. a csecsemő- és gyermek-egészségügyi ellátás fejlesztésére, a sürgősségi osztályok kialakítására.

Mint mondta, növelik az újszülötteknél a kötelezően elvégezendő veleszületett betegségek szűrésének számát. Támogatják a bababarát kórházak elterjedését, és a meglévő 7 helyett legalább 25-öt szeretnének az országban. A legfontosabb bejelentése talán az volt, hogy a gyerekeket nem lehet bevonni a több biztosítós modellbe. Mert arról nem tehet a gyerek, hogy a szülő nem tud, vagy nem akar utána fizetni biztosítási díjat. Akkor is meg kell kapnia a lehető legjobb ellátást, ha senki sem fizet érte, ezért az ilyen gyerek(ek) után a kormány fizeti a járulékot januártól. Azon is változtatni kell, hogy a gyerekek 30%-a nem jut időben vagy a megfelelő szinten az alapellátáshoz.

A tájékoztatón ott volt Rácz Jenő egészségügyi miniszter (akivel időnként halkan konzultált a miniszterelnök), és ott voltak a szakma jeles képviselői, akik elmondhatták kérdéseiket/kéréseiket. Gyurcsány Ferencet meglepte a külön gyermekkasszáról szóló kérdés. Mint mondta: most, amikor a külön kasszák felszámolását akarják (járó- és fekvőbeteg ellátás), akkor ez váratlanul érte őt, de nem zárkózik el ennek megvitatásától. ("Nézzük meg".) A kérdező a kassza fontosságát azzal indokolta, hogy a gyerekek ellátása több pénzbe kerül, csak ezt nem veszik figyelembe a finanszírozásnál. Az is fontos kérés volt, hogy csak akkreditált gyerekosztályokon lehessen gyerekeket kezelni, hogy ne kelljen nekik haldokló felnőttek mellett feküdniük. Elhangzott, hogy a népegészségügyi program csak a felnőttekről szól. Évekkel ezelőtt még volt benne gyerekszűrésre pénz, de kivették a programból. Volt, aki a médiát is hibásnak tartja az egészségügyről kialakult rossz képről, mert mindig csak a negatívumokról tudósítanak. Arra a kérésre, hogy csatlakozni kellene végre a gyerekek betegjogi chartájához ugyancsak az volt a válasz: nézzük meg, lehet-e, mert ha csatlakozunk, akkor az nyilván kötelezettségekkel is jár.

A kormány döntött, és úgy gondolta, jelentősen javítja a gyermekeket nevelő családok életét. A bejelentés után kiderült, ez nem egészen így van. A kormány tehát módosított. Többször. Lapzártakor úgy áll a helyzet, hogy a kormány azt mondja: most már mindenkinek jó lesz. De aki kicsit is utánaszámol, hogy idén mennyit kap, és jövőre mennyi jár neki, nem biztos, hogy elégedett. Mert nem mindenki jár jobban.

Az átalakítást május 23-án jelentette be Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Azóta legalább háromszor (de lehet, hogy négyszer) módosítottak rajta. A legutolsó arról szólt, hogy a három- és többgyermekeseknél a családi adókedvezményt hatmillió forintig lehet igényelni. Ha háromnál több gyermek van, akkor ez a határ gyermekenként fél-fél millió forinttal növekedne, nyolcmillió forintig. Az is ekkor került bejelentésre, hogy akik most, 2005-ben, rendszeres gyermekvédelmi támogatást kapnak, egyszeri támogatásként ötezer forintban részesülnek az iskolakezdés tájékán. Mert nem kellett nagy számtani zseninek lenni ahhoz, hogy az újságokban közölt (elsőkörös) adatokra rápillantva lássa az ember: a fogyatékos gyermeket nevelők családi pótlékának emelése úgy 30 százalék körüli, tehát sokkal kevesebbet kapnak majd a következő évben, mint idén. Megszűnik ugyanis a 13. havi családi pótlék, valamint a rendszeres gyermekvédelmi támogatás. Az első reklamációk után minden felelős kormányzati tényező azt mondta, nincs mód a további emelésre, és az ápolási díj különben is 30 százalékkal emelkedik szeptembertől. (Ez igaz, de arra már senki nem emlékszik, hogy kizárólag a súlyos, halmozottan sérülteknél. Ez mintegy 10-12 ezer családot érint.) Aztán úgy látszik meghallgatásra találtak a panaszok, és a második vagy harmadik körben (?) mégis csak emelték a fogyatékos gyermeket nevelő családoknak járó juttatást. Náluk az emelkedés mértéke 50-60% körüli. Az alábbi táblázat a pillanatnyi állást mutatja:

A nagykorú (a 18. életévét betöltő) fogyatékos gyermek után 2006-ban 18 ezer forint jár, függetlenül attól, hogy egy- vagy kétszülős családban él.
Az egyik módosító körben azt is bejelentették, hogy a kormány 20 új lakóotthont építene, amelyekben 160-240 fogyatékos ember élhetne, így szüleik visszatérhetnének a munkaerőpiacra, adófizetők lennének, és az ápolási díjat is megtakarítaná az állam. (Hogy akik évekig, netán évtizedekig otthon voltak, hogyan tudnak újra munkába állni, arról nem szólnak a híradások). Az már most látható, hogy a kormány "elfelejtkezett" az inflációról, amit eddig illett beszámítani legalább a szociális juttatásoknál. Szeretnénk hinni, hogy nem így lesz.

F. Á.

A régi római mondást: hajózni kell, ma így módosíthatnák: pályázni kell. Ráadásul pályázni nemcsak itthon, hanem az Unióban is kell. De azt, hogy mi módon kell pályázni az Európai Unió illetékeseihez, azt tanulni kell. Se szeri se száma a pályázatíró tanfolyamoknak. Jómagam majd' mindennap találok egy-két levelet az e-mailjeim között, amelyeknek feladói súlyos tízezrekért kínálják pályázatírói tanfolyamaikat.

Elmentem egy ilyen képzésre vendégként. Egyrészt, mert kíváncsi voltam, másrészt azért, mert ÉTA szervezte, címe: Projektfejlesztés, pályázatírás és pályázatmenedzselés.
A hatnapos, intenzív és gyakorlati megközelítésű tanfolyam vezetője Haraszti István, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet családpolitikai igazgatója. A nyolc hallgató, az ÉTA-hoz tartozó egyesületek, alapítványok egy-egy tagja, már túl volt az alapokon. Épp a tegnap kapott házi feladatot - egy foglalkoztatási projektet - beszélik meg. Ehhez persze megkapták az adatokat (mennyi pénzt kapnak, hány embert kell foglalkoztatniuk, mennyi ideig, mennyit költhetnek el például képzésre, az épület átalakítására stb.) A számok beírása nem volt elég, Haraszti István menet közben tréfás, ámde annál szigorúbb kérdésekkel bombázta a leendő pályázókat. Például ilyenekkel: Mivel tudod ezt bizonyítani? Mi teszel a számok mellé, hogy ezt el is higgyék? (az önkormányzat szándéknyilatkozatát arról, hogy a területet átengedi az alapítványnak; projektellenőrzésnél pedig igazolás a munkásokkal kötött szerződésről, vagy a készletekről stb.). A legfontosabb konklúzió - túl a hasznos ismereteken - "üvegfej és üvegzseb, hogy támadhatatlan légy".

Aprólékosan, mindent végigbeszélve, módszeresen végigveszik a képzeletbeli pályázat minden buktatóját, majd a megnyert pályázattal kapcsolatos adminisztratív és egyéb teendőket. Mindent, amin el lehet vérezni. Eközben nagyon hasznos ismereteket kapnak a hallgatók az EU pályázati pénzek érkezéseiről (egyszerre sosem az egész összeget küldik, és mindig csak utólagos elszámolásra fizetnek, amihez természetesen megfelelő bizonylatok kellenek a teljesítésről stb.) Mindezt hallgatni nagyon szórakoztató, mert Haraszti István jó és figyelmes előadó. Pontosan látja, hogy mikor "ül le" a hallgatók érdeklődése. Ilyenkor mindig van egy ötlete, hogy mivel rázza fel őket. Jót nevettünk azon a kérdőíven, amelyet az ebéd után álmosság ellen kellett kitöltenünk. Bár előbb vagy utóbb mindannyian rájöttünk, hogy ez "blődli" mégis hűségesen követtük az utasításokat (pl. állj fel, ha idáig értél; tépd le a lap bal alsó sarkát!), aminek a magyarázatát is megkaptuk: a projektvezető szava szent. Míg saját magunkon mulattunk, teljesen felébredtünk.

A puding próbája persze az evés, és a pályázóknak a pudingkészítéshez még azt is meg kell tanulni, hogyan lehet konzorciumban együttműködni másokkal. Erre persze kaptak ötleteket, megoldási javaslatokat Haraszti Istvántól (az egész projektért felelős személy kiválasztása, elfogadása; a felelősségcentrumok kijelölése stb.) Az ország minden tájáról érkezett résztvevők (Budapest, Pomáz, Őrbottyán, Tornanádaska, Sárospatak - hogy csak néhányat soroljak föl) egy hangúan azt mondták: nagyon hasznosnak érzik a tanfolyamot, és reményeik szerint hasznosítani is tudják az itt elhangzottakat. Néhány vélemény a résztvevőktől: "Csökkeni fog a dilettantizmusunk. - Nagyon sok gyakorlati feladatot oldottunk meg. - Olyan projektfejlesztő módszerekkel ismertetett meg, amelyeket nemcsak pályázatok kapcsán hasznosíthatok, hanem a mindennapi munkámban is. - Segített a szemlélet átalakításában, sokat változatott a gondolkodásmódunkon, ráadásul jó körülmények között, családiasan telnek a napok."

Esti összejövetelekre, közös városnézésre persze nincs idő, hiszen mindennap kapnak házi feladatot. Gyakorolni kell az elméletet. Kíváncsi voltam, nehéznek tartják-e a feladatokat, és ezt a meglepő választ kaptam az egyik, sok hazai pályázaton indult és nyertes résztvevőtől: nem a feladat tervezése (amit manapság illik projektnek nevezni), a különböző ellenőrzési, bizonylatolási szintek beiktatása jelenti neki a problémát, hanem a nyelvezet. A hazai pályázatok szöveges indoklásánál az "ezt szeretném", az "arra kérjük a" és az ehhez hasonló hangnem dívott. "Mi az alázathoz szoktunk hozzá, ahhoz, hogy boldogok vagyunk, ha egy kis péterfillért hullatnak nekünk. Erről most szó sincs. Most az ezt és ezt csinálom, ennek és ennek a feltételnek megléte eseten a jó" - mondta. Ezért ő átnézeti másokkal a pályázatát, hogy még véletlenül se legyen benne egyetlen olyan szó sem, ami egy alázatos kérelmezőre utalna. Mert az EU-s pályázatokhoz önbizalom kell, az erő megmutatása, hogy képesek vagyunk végig vinni azt, amit akarunk. És hogy képesek vagyunk, azt pályázatunk és annak minden eshetőségre kiterjedő részletezése bizonyítja.
Jó ezt tudni, és nem elfelejteni.

F. Á.

Az ÉTA Országos Szövetsége köszönetet mond a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézetnek és személy szerint Haraszti István úrnak, aki a képzés vezető előadójaként, a korszerű és eredményre vezető pályázati kultúra gyakorlati ismereteinek átadásával felkészítette a tanfolyam résztvevőit, hogy formai és tartalmi szempontból is jó (és reméljük, sikeres) pályázatokat tudjanak készíteni.

Ragyog a szeme a gyerekeknek. Egymás után mutatják be, mit tudnak. Gyertyát, kereket (kelepet?) A szél elviszi a hangját Bozori Gabriellának, aki a bemutatót vezeti. A kantárszáron vezetett ló frissen nyírt "punkfrizurás" fejével bólogat, mintha nyugtázná a hátán felváltva ülők teljesítményét.

Pákozdon vagyok, a Kapaszkodó Alapítvány lovardájában. Az alapítvány hat saját lova mellett több mint ötvenet tart bérben. Azaz a tulajdonos helyett ellátja, naponta megjáratja, eteti, és amikor jön a gazdi, annak más dolga sincs, mint a lovaglás. Jó helyen fekszik a lovarda, messzire lehet itt barangolni, s ha fedett lovardájuk is lenne, talán még önfenntartókká is válhatnának. Erről Kovács Istvánnéval, Marival beszélgetünk, aki szemmel látható büszkeséggel mutatja, mi minden készült el legutóbbi találkozásunk óta.

*

Április vége van, langyos jó idő. A Kapaszkodó Alapítvány kétnapos konferenciára hívta a gyógylovaglással foglalkozókat, ahol az egyik nap a szóé, azaz az előadásoké, a másik nap pedig a bemutatóé volt a főszerep. Erre az alkalomra időzítették Bozori Gabriella könyvének megjelentetését is: Lovasterápia - a gyógypedagógia lovaglás eredményességének vizsgálata. Ebből a könyvből idézek, ez a konferencia és a kiadvány célját is megmutatja: "Hazánkban a lovasterápiás tevékenység lassan 10 éves múltra tekint vissza. Magát a lovasterápiát országszerte fogyatékosokkal foglalkozó civil szervezetek, egyesületek, alapítványok, valamint egészségügyi és oktatási intézmények végzik. Fontos, hogy ezen szervezetek között szorosabbá váljon az együttműködés, mert ezáltal lehetőség nyílik a lovasterápiás tevékenységgel kapcsolatos eredmények, új módszerek, ötletek, kezdeményezések, szakmai kérdések megvitatására, valamint az eddig ki nem dolgozott szakmai részterületekkel kapcsolatos tapasztalatok összegzésére. Ezek közül csak néhányat említenék példaként: a lovasterápia komplex hatásai a korai fejlesztésben, halmozottan sérültek lovasterápiájának kérdései, felnőtt fogyatékosok és a lovasterápia.

Szintén hiányos a lovasterápia eredményességének mérésére vonatkozó vizsgálati módszerek kidolgozása, valamint a méréshez szükséges standardok felállítása. Fontosnak tartom ennek a területnek a részletes kidolgozását, a mérőmódszer használhatóságának tesztelését, valamint a mérések elvégzését minél szélesebb körben, hiszen ezeknek az eredményeknek az összevetésével, kiértékelésével, reális, konkrét és értékelhető információt kapnánk a lovasterápiás (ezen belül a gyógypedagógiai lovaglás) fejlesztés eredményességéről, hatékonyságáról. Ebben a programban való együttműködést azért is tartom lényegesnek, mert ezáltal szakmai segítséget nyújthatunk azon szervezetek szakmai munkájához, amelyek az ország különböző pontjain egymástól némileg elszigetelten dolgoznak."

A Bozori Gabriella által kidolgozott és alkalmazott módszer még kísérleti stádiumban van. Végleges csak akkor lesz, ha az általa használt mérőmódszert minél több lovasterápiával foglalkozó szakember alkalmazza, s az ő tapasztalataikat összegezve végleges formába lehet majd önteni. A mérőmódszerhez tartozik egy körülbelül hat hónapos időtartamra kidolgozott általános fejlesztési terv, mely azokra területekre koncentrál, amelyek a mérésben is szerepelnek.

Már csak azért is jó ezeket a feladatokat, gyakorlatokat elvégeztetni, mert így megtudja a lovasterapeuta, hogy milyen fejlettségi szinten áll a tanítványa, melyek azok a területek, amelyeket erősíteni kell: "A mérések elvégzése által pontosabb képet kaphatunk arról, hogy a lovasterápiában részt vevő egyes személyek milyen szinten állnak, hogyan teljesítenek egyes terülteken. A kapott információkat és eredményeket felhasználjuk az egyéni fejlesztési tervek kidolgozásánál…"

*

Jó lenne, ha minden lovasterápiával foglalkozó bekapcsolódna ebbe mérésbe, hiszen eredményt, végleges standardot csak így lehet majd elérni. Szűk szakma ez, kevesen dolgoznak benne, érdemes tehát összefogni, hisz a cél közös: a fogyatékos gyerekek, felnőttek életminőségének javítása.
Kapcsolatfelvétel: 8000 Székesfehérvár, Selmeci u. 18. T.: (06 25) 505 000.

Ferenczy Ágnes

Hogy a média tényleg mozgósítani tud embereket, arra az alábbi levél is példa. Mádai Mónikától, a Civil Műhely vezetőjétől kaptam az alábbi levelet. Egy rádióadás után kereste meg őt Dobosi Tamás, majd e-mailben elküldte ajánlatát.

A Nemzeti Parkok feladata a fiatalok természeti oktatása, nevelése. Ez utóbbiba, azaz a természeti nevelés programjába, szeretnénk bevonni a fogyatékkal élő fiatalokat. Úgy tájékoztattak, hogy a legnagyobb gondot az jelenti, hogy a gondozást végző szülő nem tudja hivatalos ügyeit sem elintézni, mivel erre az időre nem tud felügyeletet biztosítani. Arra gondoltam, hogy mi - előzetes egyeztetés alapján - biztosítanánk ilyenkor a felügyeletet, és ebbe betudható lenne a természeti nevelés is. Azt talán nem is kell írnom, hogy ez semmilyen költséggel sem járna a szülőknek.

Szeretnénk a sérült fiataloknak természeti nevelést - foglalkozásokat - tartani. Ezek egynaposak lennének, és ha "összejön" egy csoport, akkor az igényeknek megfelelően nyári erdei tábort is szeretnénk szervezni. Annak sincs akadálya, hogy a szülőkkel együtt bonyolítsuk ezt le, bár én arra gondoltam, hogy a kirándulás ideje alatt a szülők legalább az ügyeiket el tudják intézni.

Arra a kérdésre, hogy tudunk-e megfelelő szakfelügyeletet biztosítani, nem tudok válaszolni. Ezt az határozza meg, hogy milyen szakfelügyeletről van szó. Általánosságban azt tudom írni, ha emberi megértésről, türelemről, humánumról van szó, akkor igen. A tervezett nyári tábor létszámát úgy gondolom, az fogja meghatározni, hogy a résztvevőknek milyen speciális igényük lesz. Működési területünk, Baja-Bácsalmás és vonzáskörzete. Kérem, ha úgy ítélik meg, hogy igény van az általam leírtakra, akkor szíveskedjenek közzétenni, hogy fel tudjuk venni egymással a kapcsolatot.

Dobosi Tamás: (06-30) 488 4557;
e-mail: dobosit@fibermail.hu.

*

Dobosi Tamás megkereste a környékükön lévő két alapítványt. Ők nem éltek a lehetőséggel. Kár. Remélem, olvasóink közül lesz, aki megismerkedik vele, és beszámol arról, milyen is a természetjárás arrafelé. A felajánlást köszönjük.

Ülök a fotelben, ölemben a lányommal, s nézzük a televíziót. Keresgélem az állomásokat - ami felkelti 13 éves lányom figyelmét -, majd megállok egy csatornánál. A képernyőn épp Terri Schiavo. A negyvenegy éves amerikai feleség esete a hír, aki egy szívroham utáni tízperces oxigénhiány következményeként tizenöt éve vegetatív kómában fekszik. Szülei, akik életet adtak neki, fölnevelték - holott tudták, hogy felnőttként, már nem ők lesznek a legfontosabbak a számára -, azt akarják, hogy ez az élet folytatódjék, míg reménységük magától nem távozik az angyalokhoz. Férje, akinek az érett nő a szívét, s a lelkét ajándékozta, úgy véli - mivel hitvese nem olyan ember, mint a többi: nem tud járni, beszélni, enni, gyönyört szerezni, nem reagál hangra, fényre, érintésre -, lelkileg nem él. Tehát fölösleges az ágyban lévő húst pátyolgatni.

A fél világot megosztja a hír. Megszólalnak a vallásosak, az ateisták, a passzív, valamint az aktív eutanázia pártolói, a szakemberek és a nem szakemberek. Vagyis mindenki megszólalt, kivéve egy embert, Territ. Míg a többiek szerepeltek, rajta nem időzött annyit a kamera, vele nem foglalkoztak annyi ideig, hogy lehetősége legyen "megszólalnia". Azért nem, mert a szakemberek szerint, képtelen kommunikálni.

Lepillantok a lányomra, s közben működnek az agysejtjeim. 29 percig volt oxigénhiányos állapotban. Majd a szívműködés megindulása után, másfél hónapig bizonytalan volt az életben maradása. Csak úgy, mint Terri, nem tud járni, beszélni, kommunikálni, szondával kellett etetni. Mikor az inkubátorban megsimogattam, észre sem vette. Megfogtam a kezét, beleraktam az ujjam a tenyerébe, nem reagált. Pontosan, mint Terri...

Hazavittük. Többször tapasztaltuk, hogy minden ok nélkül felmegy a láza. Reggel még optimális, koradélután magas. Priznic. Kórház. Mire odaértünk, picit csökkent, de még mindig nagyon magas. Az orvostudomány mai álláspontja alapján lázcsillapítókat, nyugtatót, altatót kapott. Majd pár nap múlva zárójelentést, amiből kiderült, hogy sejtelmük sincs a láz okáról. Évek tapasztalatai alapján jöttünk rá, mi szülők, az okokra.

Reggel megkapja az ennivalót a szükséges gyógyszerekkel, majd ha sok a házimunka, ágyba kerül. Ebédkor van ölbe véve, magas lázzal. Amikor nem hagytuk órákig magára, sosem volt láza. Más gyermek, ha magára hagyják, és egyedül érzi magát, odaszalad a mamához, papához. Ő nem tud csak lázas lenni. Nekünk, hozzá viszonyítva "homo sapienseknek" évekig tartott rájönni erre. A "szakemberek" - akiknek nincs ilyen sérült gyermekük -, máig sem jöttek rá. Ennyit róluk, s a kommunikációról. Nem vagyok vallásos, ateista vagyok, de vallom, ha mégis volna jó Isten, az ártatlansága miatt minden gyermek egészségesnek születne.

Ami pedig az eutanázia pártolóit, és ellenzőit illeti, rengeteg jó és rossz példát sorolhatnak fel céljaik érdekében, de sajnos minden példa az eutanáziáról szól. Nem az emberről. Pedig az élet azé az emberé, aki birtokolja. Neki kell döntenie arról, hogy látja-e értelmét vagy sem. A boldogság nem függ a rehabilitációtól. Tehát az eutanázia döntésekor nem lehet kérdés a rehabilitáció lehetősége, az érintett fejlődőképessége. Csupán azt kell megnézni, hogy az ember, akinek az életéről szó van, mennyire boldog, hisz-e a boldog jövőjében. Ha az érintettel nem tudnak kommunikálni, ki más tudná ezt jobban megállapítani, mint az, akiben megfogant, aki a világra hozta, aki ápolta, gondozta. Csak ő ismeri a gyermekét, ő tudja megállapítani a boldogságát, ő tud az élettapasztalatai alapján - elfogultság ide vagy oda - dönteni gyermeke jövőjéről. Mindenki más csak utána jöhet. Hisz' milyen volna az, ha minden gyermek, kiszolgáltatott ember jövőjéről a szülők helyett egy szakértői csoport véleményezése alapján a bíróság döntene? A műsor végén közlik, hogy Terri a táplálás hiánya miatt éhen halt. A lányommal való azonossága miatt úgy érzem, mintha a lányom is meghalt volna egy picit. Érzem a szemem nedvesedését. De egy apa a lánya előtt nem sírhat. Visszafojtom. Csatornát váltok.

A másik adó rendezvényről, gyermekekről közvetít. Szavalnak, énekelnek, táncolnak, a többi kis vidám néző pedig szendvicset, édességet majszol üdítővel. Végén a riporter, véleményüket kérdi a buliról, a jövőjükről. Kislányom, 13 éves kora ellenére - bár fejlődött, pl. hangot ad -s nem tud beszélni, énekelni, járni, táncolni, szendvicset, édességet harapni. A jövője… Testem remegésére a lányom megmozdul az ölemben. Érzem azt a számára iszonyatos erőfeszítést, amellyel lassan fordítja felém a buksiját. Huncutul a szemembe néz, s elneveti magát: "Te kis buta. Hát nem látod, hogy boldog vagyok?" 2005. 04. 12.

Martes

A fenti írást e-mailben kaptam. Magam úgy gondolom, hogy Terri és Martes kislánya nem mérhetők egyformán. Terri magatehetetlen volt, míg Martes gyermeke örömét, bánatát közölni tudja. Ez csak az egyik különbség, de lenne még mit sorolni. Ha úgy gondolják, van véleményük, írják meg a szerkesztőségnek. Kattintsanak a www.szilankok.iweb.hu oldalra: hasonló témákkal találkozhatnak.

Szerencsések azok a sérült gyermeket nevelő családok, amelyek a főváros XI. kerületében élnek. Itt szinte minden olyan intézménytípus megtalálható, ami a sérült gyermekek rehabilitációjához, neveléséhez, oktatásához kell. Van itt korai fejlesztő, habilitációs napközi otthon (3-18 éves korig), halmozottan sérülteket is fogadó általános iskola. Egyedül a fiatal felnőttek fejlesztő napközi otthona hiányzik.

Mindez akkor jutott eszembe, mikor Schöck Ferencnével, a kerületben lévő Fogócska utcai Montágh Imre Általános Iskola, Óvoda és Készségfejlesztő Speciális Szakiskola igazgatójával beszélgettem. Ezt a véleményemet mindjárt meg is osztom vele.

- Nem panaszkodhatom - válaszolja -, mert a kerületi vezetés mindig figyelembe vette, hogy a sérült gyermekek nevelése eszközigényesebb, és több pedagógust és segítőt igényel. De egyéb módon is segít minket. Gyermekeink heti két alkalommal úszni járhatnak. Az önkormányzat "úszóbusza" teljesen ingyen szállítja őket oda-vissza. Jelenleg 192 gyermek jár hozzánk. Van két csoporttal óvodánk, nyolc évfolyamos általános iskolánk a tanulásban akadályozott gyermekek számára - régen kisegítőnek hívták -, amelynek elvégzése után tanítványaink a Budai Speciális Szakiskolában tanulhatnak tovább. Ugyancsak nyolc évfolyamos az értelmileg akadályozottak általános iskolája - régi nevén foglalkoztató iskola. Az itt végzett tanulók csaknem mind itt maradnak a készségfejlesztő speciális szakiskolánkban.

Közbevetésemre, hogy én is itt hagynám a gyerekemet nyolcadik után, hiszen itt legalább figyelnek, vigyáznak rá, az igazgatónő ezt mondja:

- Ez nem csak gyerekmegőrző, itt komoly munka folyik. Van kerámiaműhely égetőkemencével, van szövés és textilmunka, van kerti munkákra és háztartási munkákra való felkészítés.

Erről később meg is győződöm, amikor átmegyünk az iskola Rátz László utcai telephelyére, ahol a Készségfejlesztő Speciális Szakiskola is helyet kapott. Az itt folyó munka nem azt jelenti, hogy ők valaha is az integrált munkaerő-piacon állást találnak maguknak. Talán egy-két olyan tanuló akadhat, aki védett munkahelyen, állandó felügyelet mellett dolgozni tud majd. A többieknek marad az otthonülés, vagy ha szerencséjük van, valamelyik ÉNO (Értelmi fogyatékosok Napközi Otthona) befogadja őket. A szülőknek kellene nyomást gyakorolni az önkormányzatokra, a kormányzatra, hogy azoknak a középsúlyos értelmi fogyatékosoknak is létesítsen napközi otthont, akik az önkiszolgálás terén segítségre szorulnak.

- Akadálymentes az iskola?

- A főépületünk nem. A földszintre az utcáról rámpa vezet, de lift beépítésére, vagy lépcsőnjáró felszerelésére még nem kerülhetett sor. Emiatt kevés mozgássérült gyermekünk van, bár az alapító okiratunkban benne van a halmozottan sérült gyerekek ellátása. Probléma, hogy az étterem, a tornaterem a földszinten van, így naponta túl sokszor kellene ölben lehozni a gyerekeket. A Rátz László utcai telephelyünk hajdan bölcsőde volt, ez akadálymentes. Ott kaptak helyet a halmozottan sérült tanulók, akik között kerekes székes is van. Ebbe az osztályba heten járnak, közöttük Rett-szindrómások is. Tudomásom szerint mi vagyunk az egyetlen olyan iskola, amelyik befogadta őket is. Teljes kiszolgálást igényelnek és nem beszélők. Az osztályfőnökük ezért most Bliss-tanfolyamra jár, hátha ezzel a módszerrel tudunk eredményeket elérni a kommunikáció terén. Munkatársaim továbbképzik magukat, és magam is szorgalmazom, hogy ahol új módszert lehet elsajátítani, megtanulni, oda jelentkezzenek. A gyógylovagoltatást is úgy építettük be mindennapjainkba, hogy két vállalkozó kedvű kolléganő megszerezte a terápiás lovagoltatás oktatásához szükséges ismereteket, végzettséget.

- Mi lesz a halmozottan sérültekkel? Ők még a készségfejlesztő speciális szakiskolába sem férnek bele.

- Arra próbáljuk felkészíteni a szülőket, hogy időben gondolják végig, mi lesz a gyermekükkel. A speciális nevelési igényű gyermekekre, így a Rett-szindrómásokra is vonatkozik a 2003-as oktatási törvény. Aki 1998-ban kezdte az első osztály, azt automatikusan tovább visszük addig, ameddig a törvény megengedi, aki előtte kezdte, az 16 éves korig maradhat nálunk. Az ő ellátásukról a továbbiakban a szociális szférának kell gondoskodnia.

A szociális szféra persze nem gondoskodik. Marad az ápolási díj, vagy ha van elérhető helyen (a nagyon kevés helyen található) fejlesztő napközi, és fölveszi a gyereket, akkor elmondhatják, hogy szerencséjük van. Hogy ez mit jelent a családnak, mekkora óriási plusz terhet, arról sajnos van fogalmam. Amúgy érdekesnek tartom, hogy csak a büntetőtörvénynél van visszamenőleges hatály, ami például mentesítette a külföldről behozott autókkal machinálókat. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi ellen vétettek, de arra igen, hogy napokig foglalkozott a sajtó vele.

*

Hazaérve előkeresem az oktatási törvényt. A törvényalkotó tényleg gondolt rájuk (sajnos). Az Átmeneti rendelkezések elnevezésű fejezetben ez áll:
129.§ (1) Annak a gyermeknek, aki az általános iskola első évfolyamán, a tanulmányait az 1997/98. tanévben, illetve azt megelőzően kezdte meg, a tankötelezettsége annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tizenhatodik életévét betölti. A sajátos nevelési igényű tanuló tankötelezettsége meghosszabbítható legfeljebb annak a tanévnek a végéig, amelyben a tizennyolcadik életévét betölti.
Azaz két év haladékot kapnak a szülők, hogy végiggondolják és végigjárják azokat a helyeket, ahová talán fölveszik a gyereket.

A szülők, és általában az emberek nem olvasnak Oktatási vagy Magyar Közlönyt. Akiket érint, gondolom, azt hitték, rájuk is vonatkoznak a módosított oktatási törvény 52.§-nak első bekezdésének a) és c) pontjában foglaltak, mi szerint a nyolc évfolyamos iskola esetén a 16. év a tankötelezettség határa, szakiskolánál 22 év. De - és most az előbb említett paragrafusból idézek: A sajátos nevelési igényű tanuló esetén, valamint a súlyos beilleszkedési, tanulási nehézséggel, magatartási rendellenességgel küzdő tanuló esetén, továbbá, ha a tanulmányi követelményeket azért nem tudták teljesíteni, mert a tanuló tartós gyógykezelés alatt állt, az a)-c) pontban meghatározott életkorhoz három évet hozzá kell számítani.

*

Annak alapján, amit hallottam, azt hinném, hogy az iskolába nagy a túljelentkezés. Schöck Ferencné ezt hallva a fejét rázza:

- Nincs túljelentkezés. Évek óta nem kell elutasítani gyermeket. Olyan persze előfordul, hogy valakit azért nem tudunk fölvenni, mert kerekes székes. Abban az esetben veszünk fel kerületen kívüli, vagy Buda környéki gyermeket, ha a kerületben lévőkkel nincs tele az iskola, mert ez a kerületben élők iskolája. Nem vagyok biztos abban, hogy valaki nem kéri meg itt lakó ismerősét, hogy bejelentkezhessen hozzá. Ki utasítana vissza egy ilyen kérést, mikor egy sérült gyermek iskoláztatásáról van szó? El is mondom ezt az igazgatónőnek. Két története van erre:

- Évekkel ezelőtt jött egy szülő, érdeklődött az iskoláról, a lehetőségekről. Mikor megkérdeztem, hol lakik, kiderült, hogy nem a kerületben. Sajnálkozásomat hallva azt mondta: Most még nem, de két hét múlva már igen. És valóban, két hét múlva XI. kerületi lakos lett, a gyerekét természetesen fölvettük. A másik történet friss: Down-kóros gyermekének keresett iskolát a mama, aki egyébként kerületi lakos. Három gyereket nevelnek, és fontos volt, hogy az iskola, a másik két gyerek iskolájának közelében legyen. Beszélgetés közben megkérdeztem, mennyi idős a gyermek. Kiderült, még csak pár hónapos. Tehát ő már jó előre gondol arra, hogy mi legyen az ő Down-kóros gyermekével, és arra is gondol, hogy hogyan könnyíthetné meg az egész család életét. Mert igenis végig kell gondolni, hogy hová visszük a gyereket.

Közben átsétálunk az iskola másik részlegébe. Az volt a jó a régi lakótelepi bölcsődéknél, hogy jó nagy kertet is hasítottak köréjük. Itt sincs ez másképp. Ez azért jó, mert bár egy udvarban, de külön lehetnek az óvodások, és a nagyobb gyermekek. Ki tudtak alakítani egy közlekedési "tanpályát" is a biciklis gyerekeknek, van kis konyhakertjük, amit a szakiskolások művelnek. Ennek a részlegnek a vezetője Molnárné Tárkányi Ágota. Később, amikor az igazgatónő elköszön, ő kalauzol az épületben. Két óvodás csoportjuk közül az egyik az autistáké, tíz kisgyerek kap itt speciális fejlesztést. Bár van egy közös foglalkozás is a másik csoporttal, azt igencsak rövidre szabják az autisták miatt. Ilyen foglalkozás az iskolás autistáknak is van. A három osztályba csupa olyan autista jár, akinek vezető fogyatékossága az értelmi fogyatékosság. Egyéni fejlesztési tervük van minden gyerekre, és bár használják a napirendhez a kártyás módszert, igyekeznek beszédre bírni őket. Akiknél ez nem megy, azok a számítógéppel kommunikálnak. A sikert azon is lemérhetik, hogy még a készségfejlesztőben is van egy autista osztály. Kíváncsi voltam, hogy vajon a támogatott kommunikációt alkalmazzák-e?

- A pedagógusok nem - válaszol Molnárné Tárkányi Ágota - de az óvodában próbálkozik vele az egyik pedagógus. Gyereke válogatja, hogy kinél válik be. De ha az ember megismeri a gyerekeket, akkor egy idő után kikristályosodik, hogy kihez, milyen út vezet. Náluk tényleg igaz az, hogy ahány gyerek, annyi fejlesztési terv.

*

Bemegyünk a szakiskolásokhoz, megnézem a kerámiákat, a szőtt tarisznyákat, amelyekből csak kettő akad mutatóba. A többit megvették az iskolák a ballagásra. Az itt készített tárgyakból karácsonykor jótékonysági vásárt szoktak csinálni a kerületben lévő ERŐMŰ Rt-nél. A cég, anélkül, hogy valaki megkereste volna őket, saját maga ajánlotta föl a segítségét. Az óvoda udvarán álló, nap ellen védő, négy oldalán nyitott kis házikó, asztallal, padokkal, szintén az ő adományuk.

A halmozottan sérültek osztályában a tavaly megismert Rett-szindrómás Huszár Katát, Pokorny Dórit, és a mozgássérült Lacust látom viszont, no meg az osztályfőnököt, Kalmár Krisztát. Nem lehet könnyű itt dolgozni, még akkor sem, ha gyógypedagógiai asszisztens segíti a munkát. Nyáron mondtam is ezt Krisztának, amikor Megyaszón együtt nyaraltattuk a Rett-szindrómás gyerekeket. (Én először voltam velük, ő meg már sokadszor - a saját pihenő idejében.) Kriszta válasz így hangzott: "Nem, nem könnyű. Itt a sikert nagyon kicsi dolgok jelentik, de ezekért a kicsikért érdemes a pályán maradni." Ugyanez Schöck Ferencné véleménye is: "Ez a legreményteljesebb pedagógiai munka, például egy nem beszélő gyermekkel kommunikálni. Mert lehet, hogy nem beszélő marad, de vannak érzései, jelzései, és ha ezt megértjük, az már fél siker."

Ferenczy Ágnes

A Salva Vita Alapítvány évek óta foglalkozik a támogatott foglalkoztatással, amelynek célja a nyílt munkaerőpiacon elhelyezni az értelmi fogyatékos embereket. Amikor ebben sikereket értek el, arra gondoltak, hogy már az iskolában el kell kezdeni az integrációt, ha már adottak hozzá a tárgyi (speciális szakiskolák) és a törvényi (jogszabályok) feltételek.

Hét évvel ezelőtt kezdődött Budapesten a "Munkahelyi gyakorlat program" (MHGY), amibe 2002-től vidéki iskolák és munkahelyek is bekapcsolódtak. A modellintézmény a II. kerületi Csalogány utcai Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Szakiskola volt.

A program célja be- és átvezetni az értelmi sérült, speciális szakképzésben részt vevő fiatalokat a munka világába. A felkészülés, majd gyakorlat kiterjesztése több lépcsőben történt. Először iskolákat (aztán munkahelyeket) kellett keresni, ahol a többletmunkát vállalják. A Salva Vita munkatársai felkészítették a fiatalokkal foglalkozó tanárokat, és a munkahelyeket a megfelelő bánásmódra, a várható konfliktusokra, a megoldási módokra stb.

A vidéki iskolák bekapcsolását 2002-ben a Munkaerőpiaci Alap Rehabilitációs Alaprész és a Fogyatékos Gyermekek, Tanulók Felzárkóztatásáért Országos Közalapítvány pénzügyi segítsége tette lehetővé.

*

Az országban már 13 helyen van MHGY, és a programban résztvevők úgy gondolták, érdemes egymással megosztani tapasztalataikat. Az alapítvány 2005 tavaszán konferenciát rendezett, ahol az MHGY minden szereplője megszólalt. Sok izgalmas dologról esett szó, de persze az volt a legizgalmasabb, amit az MHGY-t vállaló egyik iskola és a nyílt munkaerőpiacon tevékenykedő cég képviselői mondtak. Dörnyeiné Barabás Éva, a veszprémi Kozmutza Flóra Általános Iskola, Készségfejlesztő Szakiskola és Kollégium igazgatója nagyon örült, hogy megpályázták az integrált gyakorlatot, bár kezdetben még nem tudták, hogy mire vállalkoznak. A Salva Vita munkatársai egyhetes tréningen, előadássorozaton készítették föl a gyakorlatban résztvevőket, amit az igazgató asszony is elvégzett. Ez volt a program könnyebbik része. A nehezebbik a munkahely megtalálása volt. Először baráti, ismeretségi szálak révén sikerült elhelyezni a gyerekeket. Később már a hírük alapján is hívták őket, és ez elismerése annak, hogy az értelmi fogyatékosok is tudnak értékes munkát végezni. Az iskola utáni elhelyezkedéssel már baj van, bár nekik már van olyan végzett tanulójuk, aki hat órában dolgozik azon a helyen, ahol a gyakorlatot végezte, de ő (vagy rajta kívül még néhány) a kivétel.

Szó esett még a szülőkről is, akik nehezen viselik el, ha gyerekük nem alkalmas arra, hogy ilyen helyen dolgozzon. Mert azt azért tudomásul kell venni - esélyegyenlőségtől függetlenül -, hogy nem mindenkit lehet integrálni. Aztán olyan szülő is volt, aki attól való féltében, hogy elesik a juttatásoktól, ha gyermeke beválik, és netán dolgozni fog, inkább elvitte a városban lévő értelmi fogyatékosoknak nyitott napközi otthonba. A legnagyobb pozitívum viszont az önbizalom erősödése, az a magatartásbeli változás, amit a fiataloknál tapasztaltak. Ezt az egészséges önbizalmat a gyakorlatról bemutatott filmen is megfigyelhettük. Épp ezért fájdalmas, hogy az iskola befejezése után többnyire csak a négy fal marad, tehát hiábavaló volt a pedagógusok, a szülők és a gyerekek közös erőfeszítése, a tétlenséget elkerülhetetlenül követi a leépülés.

Persze lehetne ösztönözni különféle kedvezményekkel a munkáltatókat, hogy megváltozott munkaképességű, fogyatékos embereket foglalkoztassanak. Ilyenre uniós példa bőven akad - csak alkalmazni kellene. Az ember nem is gondolná, hogy hányféle munkakörben alkalmazhatók részfeladatok elvégzésére a fiatalok. Jelenleg 23 ilyen munkakörben folyik a munkahelyi gyakorlat.

A munkáltatói oldalt a székesfehérvári Macher Gépészeti és Elektronikai Kft. képviselte. "Szeretet és türelem" ez volt a jelszavuk a fogyatékos fiatalokkal foglalkozóknak. A tanulók becsülettel helyt álltak, bár azt a normát nem tudták teljesíteni, amit a többiek, de nagyon igyekeztek. Természetesen a munkatársak is kaptak "eligazítást", azaz tudták, hogy kiket fogadnak, és hogyan kell velük bánni. Ez nem jelenti azt, hogy nem fordultak elő konfliktusok, de ezen a konferencián erről kevesebb szó esett, csak finoman utaltak rá. Bár az bizonyára konfliktuscsökkentő, hogy az ilyen típusú műhelygyakorlatban csak két tanuló és egy kísérő vesz részt.

Mindkét félnek (iskola és munkahely) szakmai és konzultációs hátteret biztosít a Salva Vita. Akik pedig csak most szeretnének bekapcsolódni, azok ezen a címeken kérhetnek felvilágosítást az alapítványtól: 1087 Bp. Népszínház u. 17. T.: (06-1) 210 0927; e-mail: info@salvavita.hu; honlap: www.salvavita.hu.

F. Á.

Túl vagyunk az iskolai beiratkozásokon, mégis egyre több szülőtől hallani: nem talált helyet gyermekének a többségi iskolában, holott a szakértői bizottság ezt javasolta. Hogy a 2004-es tanévben mennyien jártak integrált iskolába, arról a statisztika ad eligazítást. Aki ilyen-olyan okok miatt kimaradt, és/vagy a gyógypedagógiai iskolákba sem jutott be, arról nem szólnak a száraz számadatok.

Azok az iskolák, amelyek a '93-as törvény után azonnal elindították az integrációt, csak a külföldi és a szórványos hazai tapasztalatokra támaszkodhattak. Ma már jobb a helyzet, és a pedagógusok munkáját ettől az évtől kezdve egy miniszteri rendelet is megkönnyíti, amely a sajátos nevelési igényű tanulók óvodai és iskolai oktatásának irányelveit közli (2/2005. /III.1./ OM), pontosan meghatározva mit kell érteni habilitáción, rehabilitáción, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a többségi intézményekben integrált legyen a nevelés, az oktatás.

A törvények megjelentekor nemcsak a pedagógusokat, hanem a közvéleményt, a szülőket is meg kellett és kell győzni arról, hogy senkit semmiféle hátrány nem ér amiatt, hogy az osztályba két-három fogyatékos gyermek jár. Sőt, a pedagógusi tapasztalatok épp az előnyökről szólnak. És talán ennek is köszönhető, hogy évről évre nő a számuk a többségi iskolákban. 2004-ben az e körbe tartozó 70 ezer főből 25 043 tanult integráltan a közoktatás egészében. Ha tovább bontjuk a fenti statisztikai adatot, akkor ez annyit jelent, hogy ma már a 8960 feladat-ellátási hely (azért e megfogalmazás, mert egy intézményben - például az óvodától a szakiskolával bezárólag - minden együtt lehet) 2093 intézményében van integrált oktatás. Nem az alapítványi vagy az egyházi iskolák többsége a befogadó, hanem az állami (önkormányzati) fenntartásúak.

A többségi iskola legnagyobb számban a diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás gyerekeket fogadja be. Ők ép értelműek. A 25 043 gyerekből 13 305 tartozik valamelyik "disz"-es csoportba, és a testi érzékszervi fogyatékos gyerekek közel 50 százaléka is többségi iskolákban tanul. Az viszont rossz hír, hogy a halmozottan sérült gyerekeknek vagy a kerekes széket használóknak nincs igazán hely ezekben.

Az utókor feledékeny, főleg akkor, ha hajdan államilag mondták meg: kire, mire és hogyan kell emlékeznünk. Ezért van az, hogy néha rácsodálkozunk egy névre, a hozzátartozó történetre, és dühvel keveredő szégyenkezéssel gondolunk arra: erről én miért nem tudtam?

Amikor úgy nyolcvanas évek közepén véletlenül láttam a televízióban Szántó Erika dokumentumfilmjét, amit Sztehlo Gáborról forgatott, akkor a fentiekhez hasonlót éreztem. A rendező úgy gondolhatta, ennyi nem elég, ezért 1988-ban Gaudiopolis címmel tévéjátékot készített az ember- és gyermekmentőről. Akkoriban kicsit beszéltek róla, írtak róla, aztán elfelejtették. Pedig őriznünk, ápolnunk kellene az emlékét.

Evangélikus lelkész volt, családos ember. A Jó Pásztor elnevezésű, szintén evangélikus szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével megmentette 1500 zsidó gyermek és 500 zsidó felnőtt életét. A háború után sok, nála bújtatott gyermek szülei nem élték túl a koncentrációs tábor. A hadiárva vagy félárva gyermekek a fővárosban kóboroltak. A meglévő gyermekotthonok megteltek. Sztehlo ekkor határozott úgy, hogy nem tér vissza a lelkészi szolgálathoz, mert fontosabb feladata van: embert nevelni a kallódókból. Mint Isten kezében c. önéletrajzi kötetében írja: "A magyar társadalom olvasztókohója lett az otthon, ahol eleinte görbén nézett egymásra az elárvult zsidó és a csendőr fia."

Az általa alapított Gaudiopolis (az öröm városa; az anyaállam a Pax Szociális Alapítvány volt) árva, fél árva vagy épp nevelésre képtelen családok gyermekeinek adott otthont. A város 1945-től 1950 január 7-ig állt fenn, ekkor államosították. Ebben a városban demokrácia volt a szó klasszikus értelmében. Önkormányzati testület kormányzott, volt miniszterelnök, voltak miniszterek, akiket szabad és titkos választásokon maguk a lakók választottak maguk közül. Volt állampolgársági könyve minden lakónak (amolyan fényképes igazolvány), amelyben benne volt az állam célja: "Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszűntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, elméletileg és gyakorlatilag képzett magyar embereket nevelni."

A hajdani lakók ott tanulták meg, mi a demokrácia, anélkül, hogy erre külön szót vesztegettek volna. Mint Horváth Árpád (rendező), aki három évig Gaudiopolis kultuszminisztere volt, fogalmazott: "Sztehlo született demokrata volt". Személyes példája volt a fontos. Államában nem is vállalt semmiféle pozíciót, ő "csak" a katalizátor volt.

Városának államosítása után az evangélikus egyház budapesti (pesthidegkúti) otthonának szervezője és vezetője. Az otthon sérült gyermekeket és öregeket fogadott be. Egy évtizedig végezte ezt munkát. Családja 1956-ban Svájcba "disszidált". 1962-ben meglátogathatta őket, és ott (talán az örömtől) szívinfarktust kapott. Orvosi tanácsra Svájcban maradt, gyógyulása után lelkészként dolgozott.

Most, amikor pedig oly sokszor mondjuk, írjuk: a demokráciát tanulni kell, vajon vannak-e ilyen példaképek? Hogy legyenek és ismerjék meg az elődöket is, az Ifjúsági Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium (ICSSZEM) megszervezte a régi demokraták és az újak találkozóját. Az újak, a diák- és gyermekönkormányzatok képviselői talán most hallottak először Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről. Azt hiszem, nem csak a puszta udvariasság mondatta az Ózdról és a Bordányból érkezett fiatalokkal, hogy nagyon sokat tanultak itt. Reménykedem, hogy vittek valamit haza erről a találkozóról, és beszélnek majd a többieknek Sztehlo Gáborról, az emberről, aki 1974. május 28-án halt meg úgy, hogy egy padon ülve volt neveltjei leveleit olvasgatta.

A postás talált rá, aki órákkal előbb a leveleket a kezébe adta. Volt gondozottai évente e napon találkoznak, hogy emlékezzenek rá. S hogy hűek legyenek szelleméhez, 1990-ben létrehozták a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt, amelynek célja: segítséget adni az állami gondozott fiataloknak. Az alapítvány vezetője Merényi Zsuzsa, aki csak hírből, filmből, elbeszélésekből ismerhette Sztehlo Gábort, de öröksége, szellemi hagyatéka olyan nagy hatással volt rá, hogy kötelességének érzi ápolni és fenntartani az emlékezetét.

Életében itthon senki nem mondott neki köszönetet - hivatalosan. Az izraeli kormány tüntette ki 1972-ben a Yad Vashem emlékéremmel. 1984-ben pedig fát ültettek emlékére Jeruzsálemben, az Igazak kertjében.

F. Á.

Az elektronikus posta adatgyűjtésre kiváló. Megkérdeztem a (dolgozó) szülőket, ki vigyáz a gyerekükre nyáron? Az e-maileket az ország különböző tájairól kaptam. Csak néhány tartalma mutatóba:

1. Az egyik szülő (anya) egész nyárra fizetés nélküli szabadságot vesz ki. Ez idő alatt kétszer megy táborba a halmozottan sérült gyerekkel egy-egy hétre, a többi időt otthon töltik. A táborokat alapítványok szervezik.
2. A gyerek iskolájában van napközis tábor - kivéve a halmozottan sérülteknek.
3. Egy iskolában így kérdezték meg a szülőket: "Ugye nem akarják, hogy nyáron napközis legyen a gyerek?" Nem akarták. Náluk a nagymama fog rá vigyázni.
4. Egy-egy hónapra fogadnak mellé pedagógust. Nem biztos, hogy pont gyógypedagógust sikerül találni. 5. Egy másik iskolában külön-külön beszéltek a szülőkkel, és mindegyiknek ezt mondták: "Senki nem akar napközit. Ugye ő sem, hiszen egy gyerekért nem tudnak napközit indítani."

Budapesten is hallottam hasonló történetet, és amikor megkérdeztem egy iskolaigazgatót, hogy mégis, hová adja a gyerekét az, akinek se nagymamája, se más rokona nincs, azt a választ kaptam: szervez a kerület központi napközis tábort, küldje oda. Harminc évvel ezelőtt nagyjából hasonló volt a helyzet. Úgy látszik, van, ami sosem változik.
Na de akkor nézzük meg, hogy mit kínálnak a vállalkozók. A gyerekek nyaraltatása, táboroztatása az utóbbi 10-15 évben ugyanolyan szolgáltatás lett, mint a felnőtteké. Vettem egy hirdetési újságot. Naivul azt hittem, tele lesz gyerekeknek szóló programokkal. Na ebben csalódtam. (Lehet, hogy rossz újságot vettem?) A vendéglátás, illetve az üdülés címszavak alatt egy fia nyaralási lehetőséget sem találtam a gyerekeknek (családosoknak gyerekekkel igen), ráadásul sem a magánházak, sem a hotelek-motelek ajánlatánál nem láttam azt a szót: akadálymentes.

Az interneten jobb a helyzet. Rengeteg nyári tábor van - a többségnek, a kisebbségnek: a sajátos nevelési igényű gyerekeknek, szinte semmi. A Budapesti Művelődési Ház ajánlata a www.tabor.bmknet.hu-n található. Akinek van türelme, ideje kinyitogatni a sokféle ajánlatot, az talán ráakad olyan helyre is, ahol mozgássérült vagy más sajátos nevelési igényű gyerekeket is fogadnak. Így találtam rá a www.szunidodo.hu-ra, készítői a mozgássérült gyerekekre is gondoltak. Ezt a jellegzetes kerekes székes piktogrammal jelölik, bár körülményes megtalálni. A www.zoldpont.hu rengeteg táborról, napköziről ad információt, de az értelmi fogyatékosok egyikbe sem férnek bele.

Aztán rákattintottam Zánka (a hajdani úttörőtábor) honlapjára is, ahol tudomásom szerint rendszeresen nyaralhatnak - minisztériumi támogatással - sajátos nevelési igényű gyerekek. Az információban szegény honlapon erről egy szó sincsen. (Sajnos az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium honlapja sem ad erről felvilágosítást, holott bőséggel felsorolja, milyen típusú nyári táborok lesznek Zánkán.) Bezzeg a www.car-tour.utazas.hu oldal nem fukarkodik az információval. Kíváncsiságból rákattintottam a Kinderhotels 2005 linkre majd a Kinderlandra, és rá kellett jönnöm: már megint megelőztek bennünket. A Kinderland (Gyermekország) a gyerekbarát szállodát jelenti, s amolyan német alapossággal fel is sorolják, hogy mi az a sok-sok kritérium, aminek meg kell felelnie egy ilyen szállodának. Hogy melyik szálloda még milyen plusz szolgáltatást nyújt, azt a Kinderland szimbólumok mutatják, amelyek között ott a "mozgáskorlátozott-barát" piktogram is. Nekik megéri, nekünk - vállalkozói szinten még nem. Lehet, erre azt mondanák a vállalkozók, nincs rá fizetőképes kereslet. Ki kellene próbálni.

A szép Jelen Alapítványnak már van tapasztalata arról, hogy van-e kereslet az ilyen típusú szolgáltatásra. A tíz évvel ezelőtt létre hozott Fecskepalota (www.fecskepalota.hu) 25 magyarországi civil szervezet összefogásával épült, hogy a fogyatékos embereknek vagy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű csoportoknak legyen hol pihenniük. Az épületet úgy építették, hogy a kerekes székkel közlekedőknek is alkalmas legyen. Van mozgásfejlesztő szakemberük (rehabilitációs tornaszoba) és foglalkozásvezetőjük (kenyérsütés kemencében). Egy baja van (szerintem): egyénileg vagy családosan nem lehet igénybe venni a szobákat. Bár mint megtudtam, próbálkoztak ezzel, de nem vált be. Ide csak csoportosan lehet jönni, és egy csoport jó, ha 32 főből áll, mert ha kevesebben mennek, akkor is ki kell fizetni a 32 főre eső költséget, ami idén egy hétre ennyi embernek: 337 120 Ft. Ebben nincs benne az étkezés, azt külön kell megrendelni. Ami viszont nagyon jó, hogy a gánti Vértes Vendéglő konyhája lisztérzékeny, cukorbeteg és más diétás menüt is készít igény szerint. (Annyit kérnek csak, hogy ezt előre jelezzék.) Az üdülőben főzni nem lehet, és a csoportoknak legalább egy fő étkezést meg kell rendelni. (Egy főre 1200 Ft, ebből a reggeli 300, az ebéd 500, a vacsora 400 Ft). Nem egészen 20 ezer forintból kijön az egy hét, teljes ellátással. (Telefon /fax: (06 22) 354 404, e-mail: fepa@mail.datanet.hu.)

Más hasonló, csak erre a célra létre jött üdülőről nem tudok. (Szívesen venném, ha megcáfolnának.) azt viszont tudom, hogy azok az alapítványok is nyaraltatják a gyerekeket (sokszor igen szűkös körülmények között), amelyek valamilyen betegség- vagy fogyatékossági csoport megsegítésére jöttek létre. Ezeknek a tagjai figyelik árgus szemekkel a pályázatokat, keresnek olcsó és akadálymentes szálláshelyeket, toboroznak önkénteseket. Táboraikban többnyire csak a sérült gyerekek vannak és az őket segítő felnőttek. Kevés még az integrált tábor, ahol sérült és ép gyerek együtt nyaral, és kölcsönösen tanulnak egymástól. Ilyen integrált tábort szervez évek óta a TÁMASZ Debrecen Közhasznú Egyesület 11 önkéntes gyermekrehabilitációban jártas szakemberrel. A táborról Borsi Lászlóné (Vica néni) gyógytestnevelő adott tájékoztatást.
Egy-egy tábor létszáma 70-83 fő, ebből 45-50 gyermek, a többi szülő, illetve segítő felnőtt és fiatal. Szükség is van ennyi felnőttre, mert a gyermekek többsége valamilyen ok miatt az életvitelében korlátozott vagy akadályozott. Tanulásában, gondolkodásában, mozgásában, hallásában, látásában vagy több, észlelési érzékszervi, érzelmi funkciójának mindennapi használatában igényel a táborozás során is fokozottabb segítséget, mint ép társai.

Életkoruk is különböző, háromévestől a huszonöt évesig mindenkit szívesen látnak, akikre a szakemberek felkészültek (gyógytestnevelő, gyógytornász, konduktor, gyógypedagógus, mentálhigiénikus, neurológus gyermekgyógyász-szakorvos, hyppoterápiában jártas szakember). Idén augusztus 8-14-ig, Sátoraljaújhelyen gyógylovaglással és gyógyúszással telik majd az idő egy kis kézműves foglalkozással és túrázással fűszerezve. Hogy jobban megismerjék egymást a táborozó gyerekek, szülők és szakemberek, egy szombati napot együtt tölthetnek Debrecen mellett, egy tanyán, ahol bográcsban rotyog a finom slambuc, chilis bab, pörkölt. A gyerekek lovagolnak, szekereznek, íjászkodnak, vidám játékos sportprogramban, kézműves játékokban próbálhatják ki magukat. Ezek után már nem a megszokott félelmekkel indulnak táborozni, hiszen a frissen szerzett barátok, barátnők induláskor találkoznak a vasútállomáson. Az év során még több alkalommal szerveznek a gyermekek és családtagok, testvérek, barátok számára találkozási lehetőséget. Kérdésemre, lehet-e még csatlakozni, azt válaszolta: szívesen várnak mindenkit, aki a programjukba belefér. A tábor részvételi költsége: 30 000 Ft. Ha minden igényelt támogatást megkapnak, és támogatók is lesznek, a költségek akár a felére is csökkenhetnek. Jelentkezni lehet: (06 30) 398 0201-es telefonon, az esti órákban, vagy a borsivica@irj.hu e-mail címen.

Ennek a tábornak egy hibája van: rövid. És ez a hibája a többi alapítványi tábornak is: egy hétre, maximum tíz napra tudják vállalni a pedagógusok, az önkéntesek. Nincsenek ötleteim, hogyan lehetne megoldani a nyarat ott, ahol az iskolában nincs napközi otthon. De remélem, eljön majd az az idő, amikor az internetes portálokon a sajátos nevelési igényű gyerekek szülei is válogathatnak a nyári ajánlatok között.

F. Á.

A halmozottan sérültek senkinek nem kellenek - csak a szüleiknek. Csak az a baj, hogy a szülők nem halhatatlanok. A budapesti szülők egy maroknyi csoportja azért küzd, hogy még az ő életükben legyen olyan gondozóotthon, ahová szép lassan beszoktathatnák gyereküket. Mert egy halmozottan fogyatékos embert (hasonlóan az idős emberhez) nem lehet egyik napról a másikra teljesen vadidegen környezetbe, vadidegen emberek közé betenni. Emlékszem, talán a rendszerváltás környékén történt, hogy az egyik egyházi intézmény vidékről a fővárosba költöztette értelmi fogyatékos gondozottait. A szülők tiltakoztak, de nem volt mit tenni, beletörődtek a költözésbe. Később megtudtam tőlük, hogy az idősebb gondozottak, akik évtizednél több időt töltöttek a vidéki intézményben, nem találták helyüket az újban. Gyors és korai halálukat a szülők összefüggésbe hozták a kényszerű költözéssel.

Ezt szeretnék elkerülni a budapestiek, és ezért már megkeresték Göncz Kinga minisztert, a fővárosi önkormányzatnál Szolnoki Andreát és a köztársasági elnök feleségét, Mádl Dalmát. Ez utóbbi persze csak megértéséről biztosíthatta a szülőket, mások ennél többet is tehetnének, mégsem történik semmi. És erre a pénzhiány nem magyarázat, hiszen évtizedes problémáról van szó. Az állam "arra játszik", hogy a szülők úgyis ellátják gyermeküket, azért ad cirka havi 20 ezer(!) forint ápolási díjat. Igen, ellátják, de csak addig, amíg élnek.

A Kézenfogva Alapítvány felkarolta a halmozottan sérültek ügyét, többféle javaslata is volt ez ügyben. De foglalkozott az ellátásukkal (ellátatlanságukkal) a Fogyatékosügyi Tanács is, szintén konkrét lépéseket javasolva a kormányzatnak. Semmi nem történt. Csak a budapesti szülők találkoznak néha, tartva egymásban a lelket, és közben újból kopogtatnak azokon az ajtókon, ahol egyszer már udvariasan kitessékelték őket.

*

A kormány a 100 lépés program gyermekegészségügyre vonatkozó részében új lakóotthonokat ígért a fogyatékos gyermekek elhelyezésére: "160-240 fogyatékos elhelyezésére, így ugyanennyi szülő visszatérhet a munkaerőpiacra, miközben a nekik járó ápolási díj megszűnik" E lakóotthonok egyike, másika nem lehetne gondozóotthon, ahol a 18 évesnél idősebb halmozottan sérültek élhetnének? Jövőre az ő szüleiknek már magasabb összegű családi pótlék jár. Ezt is meg lehetne spórolni. A szülők pedig elhelyezkedhetnének (az utolsó előtti percben), s talán valamivel több nyugdíjat kapnának, mint amit most, az ápolási díj után várhatnak.

-czy -